playliszt

Pedig hogy kitaláltam, hogy ha rossz lesz a koncert, akkor Laposfestre fogom keresztelni a kritikámat… Most kereshetek új címet – a Kaposfest nyitókoncertje, az új művészeti vezetők bemutatkozása tízből tízes volt.

A hangversenyt a fesztivál nulladik pontja, egy szimpatikus gesztus előzte meg: a vastapsra meglepően fogékony közönség a szokásosnál is őszintébb ovációval hálálta meg Kokas Katalin eddigi munkáját. A termet csurig töltő hallgatóság ezután feledett minden elméletet, találgatást, állásfoglalást, és szívből örült a megszólaló muzsikáknak, a fellépő művészeknek, vagyis a fesztiválnak. A zene békítő, gyógyító ereje tehát igenis létezik, és a helyszín, az atmoszféra, az emlékek, a fesztiválhangulat képes kikapcsolni, képes kiszakítani az embert a hétköznapok konfliktusaiból.

A műsor első felében két Haydn-concertót hallgathattunk meg: egy C-dúr hegedűversenyt Baráti Kristóf, és egy szintén C-dúr csellóversenyt Várdai István szólójával, mindkettőt az Erkel Ferenc Kamarazenekar közreműködésével. A kamarazenekar alapvetően lenyűgöző felállás: annál több zenész játszik, mintsem hogy mindenki tudjon figyelni mindenkire, de annyi nem, hogy karmester álljon eléjük. Hierarchiák vannak, szemkontaktusok vannak, közös lüktetésérzet van. A szólista gyakran átveszi a dirigens helyét, és úgy viselkedik, mint a régi korok szólistái. Egyszóval zenekari hangzás, de kamarazenei attitűd – mondtam, hogy lenyűgöző, nem igaz?! Az Erkel Ferenc Kamarazenekart ugyanúgy tudnám jellemezni, mint a koncert második felének zongorakísérőjét, Farkas Gábort: alázatos. Mind a zenekar, mind Farkas olyan precízen, olyan érzékenyen kikevert arányokkal játszott, hogy a szólistáknak semmi más feladatuk nem volt, mint a lehető legigényesebb szólamot rátenni a biztos kíséretre.

Csak hogy az egyszavas jellemzéseknél maradjunk: Baráti – elegáns. Az első tétel szólóját bevezető kettősfogások határozottsága, a zenekarba olvadás és az abból kiválás ritmusa és finomsága, vagy a virtuóz szakaszok zakatolása mind példaértékű megoldás. Akárcsak a concerto lassútételében, a hangverseny második felében is volt alkalma komolyabbra fordítani a hangulatot, és bemutatni lírai oldalát is. Csajkovszkij Meditációjában, valamint Sarasate darabjaiban ugyanis meglepően sok szerep jutott az efféle zenei világnak. Végtelenségig zengő, pianissimo, felső regiszterű záróhangjai még a művek után szünet nélkül tapsba kezdő rajongókat is kizökkentették pár pillanatra ebből a világból. A hegedűverseny kódáinak fájdalmas akkordjai, a tökéletesen eltalált vibratók, a balkezes pizzicatók… Egy másodpercre sem hagyott pihenni minket. És mert mégiscsak kamarafesztiválról beszélünk: Nem véletlen, hogy mind a kottatartót, mind a mikrofonokat rossz helyre tették le Baráti és Farkas Gábor produkcióinál. A hagyományosnak mondható felállás helyett Baráti egészen a zongora billentyűinél állt, fülét majdhogynem Farkas kezeire tapasztva. Csoda, hogy olyan bensőséges és összeszokottnak ható zenélés született, amilyen?

Várdai István záróhangjai után a közönség csaknem szétkapta a kultúrházat. Egyrészt a csellóverseny, Massenet Meditációja a Thais-ból, illetve Paganini Mózes-fantáziája jó összeállításnak tűnt, másrészt nagyjából mindegy lett volna, hogy Várdai mit játszik, ha így… Ember nem hinné, hogy ennyi mindent tud ez a hangszer. Egy-egy intenzív vonásnál szinte látni lehetett, ahogy a telt hangzás közepette rezeg a gordonka egész teste, ahogy a fa szórja szét a hangot. Máskor úgy játszott egy dallamot, hogy – mint a vokális melódiáknál – hagyta levegőt venni a csellót. Az a cselló tényleg énekelt! Dús hangzás, üveghang és sordinált hatás tíz másodpercen belül… Várdai úgy váltogatta a hangszíneket, a hangerőt és a hangulatot, ahogy csak akarta. Minden mozdulatából áradt a lazaság, a természetesség. Görcsnek, erőlködésnek nyomát nem láttuk-hallottuk sem nála, sem Barátinál. A könnyedség és a profizmus egyesítése a sikeres, minőségi szórakoztatás titka.

A műsor zárószáma a Händel-Halvorsen: Passacaglia volt a két művészeti vezető előadásában. Ezek a zsiványok nemcsak velünk szórakoztak, hanem egymással is! Lehet annál nagyobb kamaraélmény, mint hogy két zenész vigyorogva játszik, egymás hangszerét nézi, és mindkettő igyekszik lekövetni a másik improvizatív zenei vicceit? Hiába, ha a fellépő élvezi, amit csinál, az kihat a hallgatóra is. Élvezték. Kihatott.

Mona Dániel