AJÁNLÓ
 
06:00
2015. 05. 19.
Van valaki, akinek feltétel nélkül elhiszem, hogy César Franck zenéjében nincs semmi ódon,...
A bejegyzés folyatódik
 
06:00
2015. 05. 19.
Augusztus 17-én otthon hagytam a kritikust. Csak a műkedvelő énemmel mentem a Kaposfestre....
A bejegyzés folyatódik
 
06:00
2015. 05. 19.
A Kaposfest egyre csak növekszik. Akár egyetlen koncerten belül is. Érdekesen alakult például...
A bejegyzés folyatódik
 
06:00
2015. 05. 19.
Kaposvár, 21 fok, eső - a Franck még mindig tart! Tartson is sokáig! Dübörög a vadromantika,...
A bejegyzés folyatódik
 
06:00
2015. 05. 19.
Miért ájulnak el rögtön a zeneszeretők és a taxisofőrök is, ha Stradivarit hallanak? Hogyan...
A bejegyzés folyatódik
Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Figyelj, Pali, nem tudok elmenni a péntekire. Elmész? El. A szombat délelőttire meg mehetnénk együtt. Jó, simán, ha intézel jegyet. Hisz ismersz, persze, hogy intézek. Estire ráérsz? Sajnos nem, azt egyedül kell megcsinálnod. Rendben, de akkor utána együtt átbeszéljük az egészet, jó? OK. – Baráti Kristóf és Würtz Klára három koncertje, Beethoven összes hegedű-zongora szonátája a Zeneakadémián…

Baráti Kristóf és Würtz Klára
Baráti Kristóf és Würtz Klára (fotó: Zeneakadémia / Mudra László)

 

Mona Dániel: Igazán elkényeztetve érezhetjük magunkat: Ránki Dezső nemrég hat Mozart-zongoraversenyt játszott a Zeneakadémián, most meg kaptunk egy Beethoven összes hegedű-zongora szonátát, azzal a különbséggel, hogy ebből CD-felvétel is készült Baráti Kristóf és Würtz Klára előadásában. Meghallgattam a koncert előtt a lemezt, és…

Horváth Pál: Nem tudom, hogy érdemes-e összehasonlítani egy CD-felvételt és egy hangversenyt. Teljesen mások a lehetőségei a koncertteremnek és a stúdiónak. Az mindenesetre hallatszik itt is, ott is, hogy ez a két játékos iszonyatosan jó.

MD: Igen, rengeteg minden visszaköszönt a felvételekből. Főleg Baráti az, aki gyakorlatilag lemezminőségben játszott a koncerten is. A zongora annyiban más, hogy azokat a „hibákat”, amelyektől zongora a zongora, kiválóan tudják manipulálni és javítani a stúdióban: kristálytiszta, gyöngyöző skálák, hihetetlenül tökéletes futamok. Ehhez képest a koncerten a hallgató egy egészen emberi hangzást kap. Ami nem rosszabb, sőt! Szögezzük is le gyorsan: Würtz Klára hibátlanul játszott. Olyannyira, hogy rögtön meg is cáfolt engem, mert – bár a pedálhasználatot néha soknak éreztem – az A-dúr szonátában (op. 30/1) olyan stúdió-minőségű csilingelő skálák és díszítések voltak, hogy ihaj. Vagy Te hogy hallottad?

HP: Itt nem lehetett, de nem is kellett többször felvenni semmit, ami óriási teljesítmény. Főleg, hogy szerintem ezek a zongoraszólamok marha nehezek. Hogy ez a tíz szonáta így lemenjen 30 óra leforgása alatt, konkrétan olyan nehézségű zongorán, mint hogyha tíz Beethoven-zongoraszonátát játszanának. Technikailag és zeneileg is olyan mélységűek, mint egy zongoraszonáta.

MD: A felvételen is nagyon jól hallatszik, hangról hangra lehet követni, ahogy kölcsönösen figyelnek egymásra, és ahogy dinamikában vagy agogikában visszavesznek a másik javára. Adogatják egymásnak a zenei labdát.

HP: Valóban, világosan kitűnik, hogy két egyenrangú partnerről van szó. Egyébként ez a koncerten is így volt. Például az irányítás nagyon sok esetben nem a hegedűsnél volt, hanem a zongoristánál. Würtz Klára nézett hátra annak érdekében, hogy együtt maradjanak, és Baráti hallgatott oda picit a zongorához. Sok helyen Würtz diktálta nemcsak a ritmust, hanem az agogikát és mindent mást is.

MD: Igen, most vizuálisan is kaptunk a lemezen hallható összehangoltságból. Tényleg lenyűgöző, ahogy Baráti nézte Würtz Klára kezét, miközben unisono játszottak… A hátranézések vagy a hátra nem nézések: simán voltak csukott szemes közös indítások.

HP: Az nagyon durva különlegesség volt! Főleg a szombat délelőttöt jellemezte. Úgy tűnt, hogy a koncert első felében lévő két szonáta nem véletlenül került egymás mellé. Talán ez a kettő áll hozzájuk a legközelebb; nagyon-nagyon intim volt. A lassú tétel előtt mind a kétszer volt Würtznek egy csukott szemes indítása, minek utána mindkétszer hihetetlenül szép bevezetőt játszott.

(fotó: Zeneakadémia / Mudra László)

MD: Csak egy gondolat erejéig: tanakodtunk a szünetben a szonáták sorrendjéről. A szombat esti koncert utáni pódiumbeszélgetésen kiderült, hogy nem is ebben az – amúgy a szervezők által meghatározott – sorrendben szerették volna játszani őket. Szóval csak szerencsénk volt, hogy az a két szonáta ilyen jól passzolt egymáshoz.

HP: Ez érdekes, egyben meg is magyarázza, hogy miért a c-moll szonátával indították az első koncertet… Megmondom őszintén, ha már valamit kell választani, akkor a beköszönő c-moll-lal nem voltam megelégedve. Ez sok szempontból nagyon összetett darab, nem klasszikus kezdő szám – ezek szerint nem is ők választották annak. Ez az egyetlen olyan négytételes szonáta, ahol négy teljes értékű tétel szerepel, és ahol mindegyik tételnek egészen külön világa és karaktere van. A többi esetben a harmadik egy átvezető tétel.

MD: Például az egyperces scherzo a Tavasziban…

HP: …aminek nincsen igazi megformált tematikus anyaga, nem teljes értékű téma és annak kidolgozása. Szóval úgy éreztem, hogy vannak a c-mollban olyan pillanatok, amikor –talán durva kifejezés –a túlélésért, az együtt maradásért küzdenek. A koncert későbbi szakaszában biztosan nagyobbat ütött volna. Persze volt sok szép rész, inkább csak a felvétel kényeztette fülem kukacoskodik (nevet).

(fotó: Zeneakadémia / Mudra László)

MD: A szombat délelőtti koncert első két darabjának lassú tételei már szóba kerültek. Számomra a G-dúrban volt a leginkább szembetűnő, mennyire tudatos Baráti részéről az összes, de tényleg az összes vonás: az irány, a vonó beosztása, a húrra helyezett nyomás, a hang megszólalásának pillanata stb. Minden precízen ki volt találva, nem?

HP: Abszolút. Hát, arról külön lehetne beszélni, hogy Baráti hogyan hegedül. Ilyen tiszta hegedülést azért nem nagyon hallani, én legalábbis még nem hallottam élőben. Olyan kimunkált, egyenes hangja van, hogy néha úgy érzi az ember, ez nem is hegedű. Vannak például olyan hangjai, amikre nem vibrál rá. Egyszerűen elindul, és iránya van. Egészen egyedülálló, amilyen szinten a hangszín, a hang-megformálás, illetve az intonáció a kezében-fülében van.

MD: Pont a vibratót akartam szóba hozni. Ugye, mennyire nem a sablon „meddig tiszta hang, és honnan vibrato”?! Kiszámíthatatlan, változatos, egyszóval sokszínű.

HP: Igen, ráadásul nagyon stílusosan használta ezt Beethovenhez. Épp annyit, amennyi kell belőle.

MD: Ahogy Brahmsnál is. Barátiék mindhárom koncert végén Brahms valamelyik hegedű-zongora szonátájának lassú tételét játszották ráadásként. Óriási különbség volt! Egészen más atmoszférát teremtettek vele. Nem azt mondom, hogy nagyobb volt a csend a nézőtéren; más volt a csend. Kiválóan bemutatták a két szerző hangja közti kontrasztot. De térjünk vissza! Azt mondtad, hogy a szombat délelőtt – intimitásában és hatásában – más, talán több volt, mint a péntek este. Miben volt az kevesebb?

HP: Természetesen a nyitó hangversenyen is voltak nagyon jól sikerült tételek és szonáták, de én úgy érzem, hogy mint koncert volt jobb a szombat délelőtti. A c-mollról már beszéltünk, de talán ugyanúgy a sorrend-kérdés miatt borult fel az egész pénteki egyensúly. Miért, az utolsó koncert milyen volt?

(fotó: Zeneakadémia / Mudra László)

MD: Azt kell mondjam, a délelőtti volt a csúcspont. Estére már megjelentek a fáradtság jelei, egyre több szétcsúszás-közeli szakaszt hallottunk. Egy helyütt még egy hegedű-gikszer is becsúszott, csak hogy elhiggyük, hogy nem playback az egész (nevet). Azért – ahogy mondtad – ez még mindig csak egy lemeznél volt rosszabb, egy koncertnél bőven jobban sikerült. A „Kreutzer” szonáta pedig lenyűgözően szólt, hihetetlen otthonosan mozogtak benne. Záró gondolat?

HP: Nagyon jó, hogy ennyire bevállalósak. Mindent felszínre hoznak, nem választják sehol az olcsóbb, kényelmesebb megoldást. Nagy falat, de ez a tíz olyan belátható szám, nem? Belátható, mindamellett technikailag és fejben hihetetlen kihívás.

MD: Én kicsit úgy érzem, hogy amiről beszéltünk a lemez kapcsán, a hangról hangra való, egymásra adott reakció, némileg háttérbe szorult a koncentráltság, a tökéletességre való törekvés és az erő beosztása miatt.

HP: Igen, azt hiszem, igazad van. A stúdióban van mindenre elég idő, de itt tíz műre kell tartalékolni, és mind a két általam hallott koncerten megfigyelhető volt, hogy ugyanúgy, ahogy a hallgatók figyelmében is vannak hullámvölgyek, az előadóknál is megvannak ezek a pontok.

MD: Szerencsére azért még sincs az embernek az az érzése, hogy ez egy pejoratív értelemben vett maraton lett volna. Ez mindvégig színtiszta zenélés volt.

HP: Igen, lenyűgöző!

0 Komment