playliszt

Hiába kamarazene, amelyet anno csak egy válogatott, szűk társaság hallgatott, a Baráti Kristóf és Richard Goode által előadott hegedű-zongoraszonátákra egy nagyteremnyi ember volt kíváncsi. Amit május 31-én kaptunk a két zenésztől, azt nagyjából ekképp tudnám leírni: tömény szivárvány.

Tömény, hiszen négy igen jelentős szonáta szerepelt a műsoron. Még Mozart 32. (B-dúr) hegedű-zongoraszonátája volt a legkönnyedebb, de az sem sorolható a szerző szórakoztató művei közé. A kezdetektől fogva koncentrált, előadót és közönséget egyaránt igénybe vevő hangversenyt hallottunk. A szivárvány pedig annak a sokszínűségnek szól, amelyet ezen a töménységen belül sikerült bemutatni. Még az egymáshoz időben, illetve térben közel lévő Mozart és Beethoven muzsikája is teljesen különböző, hát még Brahmsé vagy a morva Janáčeké.

A koncert másnapján 73. életévét betöltő zongorista, Richard Goode és a még mindig csak 37 éves Baráti Kristóf bebizonyította, hogy a minőségi zenélést nem hátráltatja a korkülönbség, a generációs eltérés gond nélkül áthidalható, ha a muzsikusok ugyanazt a zenei nyelvet beszélik. Márpedig ugyanazt, ez érződött a közös belépéseken, az egy emberként vezetett dinamikán és az érzékeny késleltetéseken is. Richard Goode bámulatos figura, a zongorajátékos fogalmának valamennyi értelmét kimeríti. Egyrészt kiváló zongorakísérő, hiszen alázattal, figyelemmel követi kollégáját, mindig azonnal lereagálja annak spontán zenei ötleteit. Másrészt remek szólista, mert az utolsó hangig fényes, élénk, életerős, fantáziadús virtuozitás és megkapó líra jellemezte játékát; valósággal mesélt a hangszeren. Végül e két karakternek az ideális keresztmetszete ő: kitűnő kamarapartner, aki a legkifinomultabb érzékkel váltogatja, vegyíti a szólisztikus és a kísérő játékmódot. Goode megjelenésében is nagyon szimpatikus. Nem mintha egyenesen kellene következnie a színpadi viselkedésből a játék minőségének, esetében mégis erősítette egyik a másikat. Kimértséggel zongorázott, kerülve minden felesleges, teátrális mozdulatot. Csak akkora gesztusokat tett, amekkorákra szükség volt az adott hangerő és/vagy hangszín eléréséhez. Sugárzott belőle a kamarapartner felé irányuló figyelem, valamint a zene iránti mérhetetlen tisztelet.

Szerencsére sokszor nyílik alkalma a magyar koncertlátogatónak, hogy hallja Baráti Kristóf játékát. Ezen a koncerten arra jöttem rá, hogy a hegedűművész élvezhetően, sőt gyönyörűen kivitelez minden olyan hegedűtechnikai jelenséget, amelytől – a legtöbb, rendre túlzásba eső hegedűsnél – irtózom. Sokszor teszek szóvá például mértéktelen vibratókat. Baráti egészen szélesen vibrál, de olyan természetességgel és olyan időzítő érzékkel, hogy rögtön indokolttá válik minden vibrato a keze alatt. Vagy ott vannak a glissandók… Kevés dolog tud jobban elrontani egy hegedűs produkciót, kevés nagyobb blamázs van, mint az ízléstelen csúszkálás, a húron egymástól távol eső hangok efféle egyszerű összekötése. Az ízléses és meglepetésszerű (tehát semmiképp sem analóg módon ismétlődő) glissandók viszont pikánssá, izgalmassá és egyedivé tehetik az adott művet, mint ahogy tették is Baráti Kristóf esetében. Az apró csúszások minden alkalommal valamiféle feszültséget, súrlódást fejeztek ki, jólesően piszkolták be a steril zenei anyagot. Mindeközben Baráti, még ha gazdagabb testmozgással is, ugyanazt az eleganciát sugározta, mint kamarapartnere. Ez az ünnepélyes attitűd pedig kifejezetten jól állt a muzsikusoknak – és a műveknek.

Mona Dániel