playliszt

Nemcsak az idő száll el felettünk, hanem olykor a hang is. A koncerten közel ülni menő, csak éppen igazságtalan, hiszen fele annyi hangszert sem hallok (még csak nem is látom őket!), mint a hátul ülők, a néhány közeli szólamot viszont az utolsó nyikkanásig meg tudom figyelni. A Pannon Filharmonikusok április 18-i hangversenyéről is ekképp jegyeztem fel néhány részletet.

Ismét a Művészetek Palotájában adott koncertet a PFZ, ismét Bogányi Gergely volt a szólista, és ismét remek műsort találtunk a programfüzetben. Izgatottan léptem be a terembe, hiszen Bogányi Gergely neve mostanság egybeolvadt új zongorájának márkájával, de félig csalódva, félig hagyományszeretettől dobogó szívvel nyugtáztam, hogy a színpadon Bogányi régi kedvence, egy Fazioli zongora foglal helyet. A koncert első felében ugyanis a zongoráé volt a főszerep: Mozart A-dúr rondója (K. 386) és Dubrovay III. zongoraversenye szólalt meg. Bogányi ugyanazokért a tulajdonságaiért szereti a Faziolit, amelyekért megálmodta új hangszerét, s amelyek miatt én egyikkel sem tudok igazán kibékülni. Ugyanis szerintem korlátolt az általuk lejátszható repertoár. Az említett tulajdonságokat így fogalmazhatnánk meg: fátyolosság, pasztellszerűség, kiegyenlített dinamika, puha billentés, összezúgatás (bár ez részben előadói elhatározás), sordinálás stb.

De benne van-e a korlátolt repertoárban Mozart és Dubrovay? Az – egy A-dúr zongoraverseny alternatív zárótételeként született – A-dúr rondó nem egyszerűen zenekarra és zongorára íródott; igazi zongoraversenyi viszonyok jelennek meg benne. Bogányi kifogásolhatatlan formában volt. Szolid pedálhasználata, az utolsó hangig figyelemmel kísért és egyforma gonddal kijátszott skálák, valamint az egyszerre megszólalás határát súroló trillák feltétlen elégedettséget kellett, hogy kiváltsanak mindenkiből, aki hallotta… Én nem hallottam. Illetve alig. Pontosabban csak láttam. De ettől egyszeriben hallottam is. Nem tudom. Az biztos, hogy a szólóhangszer nem (mindig) tudott érvényesülni, lágy, simogató hangszíne nem különült el a zenekartól. Ezt betudhatnánk Bogányi játékstílusának következményeként, ha nem lett volna szembetűnő, hogy néha teljes erőből püföli a hangszert, mégsem szól. Legalább is a 4. sorban biztos nem.

Hát, a zenekar? Ott sok minden szólt, talán mégsem mindig az, amit az est karmestere, a PFZ visszatérő vendégdirigense, Christian Schumann szeretett volna. Zavaróan hangos szuszogásai és heves mozdulatai szélsőséges dinamikai, hangsúlybeli és ritmikai elképzelésekről árulkodtak, amelyeket (kevés kivételtől eltekintve) nem tudott kifejezésre juttatni. Az együttes zenészei többnyire pontos intonációjú és hosszú hangokat játszottak, de nem mertek túllépni az alapvető dinamikai határokon. Tartották Christian Schumann tempóit, de az egészen apró – talán ott, a helyzet hevében kigondolt – megtorpanásokat, késleltetéseket, accelerandókat és türelmetlen tempóbeli fokozásokat mintha figyelmen kívül hagyták volna. A hegedűsök olykor nem egyszerűen cicomázatlan, hanem egyenesen nyers hangokat húztak, szólamukból hiányzott az életerő. Lehet, hogy megint csak a látvány befolyásolt, de úgy hiszem, egy ilyen Mozart-műben sokkal több boogie van annál, mintsem hogy szimplán lejátszva a hangokat kész produkciót kapjunk. Szerencsére észrevételem az est hátralevő részében már csak igazságtalan vádnak tűnt.

Dubrovay joggal lehetett elégedett zongoraversenye előadásával. A Mozart-rondónál hangerőben háttérben maradó fúvósok itt, a Schumann által szerencsésebben kikevert arányoknak köszönhetően, jelentősen hozzájárultak az élményhez. A négy egybekomponált tétel karakterei egyértelműen elváltak. Az első rész népies motívumai, a második tétel finom, suttogásszerű hangszínei, a harmadik szakasz – amely „induló és ördögi scherzo kombinációja” – valóban ördögire sikerült éles ritmusai és a finálé ünnepélyessége elegendő volt ahhoz, hogy a teltháznyi közönség fortissimo tapsoljon egy kortárs kompozíciónak. A szólót illetően az a különös helyzet állt elő, hogy a zongorista igen, de a zongora (a lírai tételt leszámítva) ezúttal sem találta a darabhoz megfelelő hangot. Hatalmas hangsúlyú basszus oktávok korlátozódtak kizárólag a szem gyönyörködtetésére.

A szünet után megszólaltak Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra című művének minden túlzás nélkül világhírű hangjai. Eddigre helyreálltak a zenekari hangarányok, monumentális frázisok váltották a kamarazeneszerű intermezzókat. A darab vége felé felcsendülő piano akkordok hamar kritikus pontjaivá válhatnak az előadásnak, ezúttal azonban különös hangillúzió tette emlékezetessé és tökéletessé a hangzatokat. Egy közös belépés alkalmával a hegedűk elkerülhetetlen mini-aszinkronját a velük unisono fuvolák fedték el. Gépi pontossággal belépő hegedűhangot hallottam, pedig fuvolába ágyazott vonósakkordok szóltak. Az eredmény szempontjából azonban mindegy: hibátlan hangfoltokat kaptunk.

Közel ülni tehát nemcsak menő, hanem tanulságos is, de legközelebb azért inkább hátrébb ülök…

Mona Dániel