playliszt

Tavaly a Kaposfest nyitókoncertjén a közönség majdnem szétszedte a Szivárvány Kultúrpalotát. Magasan volt tehát a léc, már csak azért is, mert a két művészeti vezetőnek ezúttal egy teljes év állt rendelkezésére, hogy összeállítsák a fesztivál programját.

Kezdjük Kapásból az elején! A koncert első felében Várdai István és Baráti Kristóf lépett fel egy-egy zongorás kamaradarabbal. Elsőként Beethoven A-dúr szonátája hangzott el a csellóművész és Frankl Péter előadásában. Még mindig nem találták ki azokat a szavakat, amelyekkel híven le lehetne írni Várdai csellóhangszíneit. Ahogy a vonó a húrhoz ér, ahogy berezonál a gordonka teste, ahogy megpendülnek a pizzicatók, ahogy egy-egy hang véget ér, de még zeng sokáig a térben – első osztályú zenélés! A két művész 2015-ben előadta Beethoven összes cselló-zongoraszonátáját, így nem kell meglepődnünk azon, hogy a produkcióról lerítt az összeszokottság. Frankl Péter 80 évesen is friss szellemmel, fantáziadúsan, és ami a legfontosabb, a kamarapartner iránti maximális figyelemmel és alázattal zongorázik. A repetált hangok és a villámgyors futamok ugyan már csak sejttették egy néhai virtuóz zongorista fényét, az igényes billentés, a kifinomult pianók és a csellóval való szinkron jelezte, a művész sok tekintetben mit sem vesztett e fényéből. Szükség is volt azokra a pianókra, mert Várdai ismét hatalmasakat varázsolt: olyan könnyedén, olyan leheletnyi hangerőket és hangszíneket produkált, mintha csak magának zenélgetne otthon.

Baráti Kristóf Fejérvári Zoltánnal lépett színpadra. Schubert C-dúr fantáziájának előadására igazán nem lehet panaszunk, mégis meg kell állapítanunk a darab kapcsán egy nagy igazságot: Hosszú. Hosszú abban az értelemben, hogy egyszerre sokszínű és egyforma. Egy komplett variációsorozat van belekomponálva, mégis túl sokszor halljuk viszont ugyanazokat a zenei fordulatokat. Nem igazán érezni a darab ívét, még akkor sem, ha ilyen kiváló előadásban szólal meg. Baráti Kristóf tartott magas hangjai is azok közé az élmények közé tartoznak, amelyet nem lehet megunni. Akárcsak Várdai első megszólalásakor, Baráti esetében is egy zenei orgazmusról van szó, melyet vágyfokozó előjáték vezet be a vonó húrhoz való közeledésével.

Fejérvári játéka hiánytalanul megfelel a kamarazongoristákról alkotott elvárásomnak: ha kell, láthatatlan, ha kell, előtérbe kerül. Biztos alap, dúsít, gazdagít, kiegészít, miközben teljes értékű zongoristaként is megmutatja magát. Baráti és Fejérvári interpretációja két zenész közös légzése volt: a kottában fel nem jegyezhető mennyiségű és mértékű dinamikai hullámzás, a precízen kidolgozott megtorpanások, visszatartások vagy épp tempóemelések többnyire tudták feledtetni a darab már ecsetelt hátulütőit.

Messze nem voltam tehát elégedetlen, de nem éreztem a tavalyi robbanásszerű sikert a levegőben, noha a közönséget nem kell félteni, biztosítják a Kaposfest-hangulatot. A fesztivál azonban a szünet után, az utolsó 50 méteren begyújtotta a rakétákat, és megkezdte száguldását az egyéni csúcs felé. Csajkovszkij Firenzei emlék című vonósszextettjét három mester–tanítvány páros adta elő, három férfi, három nő, kétszer három hangszer. Tudjuk, hogy a 6 tökéletes szám. Tegnap este azonban az is kiderült, hogy nemcsak azért, mert osztóinak összege megegyezik a számmal, hanem a 6 minden egyes eleme miatt. Ez a hat zenész tökéletes szextettet alkot! A Csellószólamokat Várdai István és Anastasia Kobekina játszották. Az együttesből ki-kiemelkedő szólamok szuverének voltak, mégis elválaszthatatlanul egymásba fonódtak, valahogy így:

Baráti Kristóf és Pusker Júlia csiripeltek, énekeltek és kézben tartották az irányítást. Szűcs Máté és Vicki Powell pedig a harmadik tétel elején rácáfoltak minden brácsásviccre, olyan gazdag mélytónusú hangon szólaltatták meg hangszerüket. Persze azt mondják, a kivétel erősíti a szabályt.

Nos, valahogy így lett a firenzeiből kaposvári emlék, méghozzá szép.

Mona Dániel

fotók: Mózsi Gábor