playliszt

Gourmet vacsora lesz – gondoltam magamban, amikor a főszerkesztők által januárra elénk tett listából a naptáram és az érdeklődésem szorzataként kiválasztottam Baráti Kristóf szólóestjét, amelyen Johann Sebastian Bach Szólóhegedű-szonátáit és partitáit (az összeset, BWV 1001-1006, bár nem ebben a sorrendben) játszotta a hegedűművész. Persze ez a „gourmet” jelző igen keveset mond egy ilyen vállalkozásról, amely előadónak és közönségnek is igazi próbatétel, afféle zeneakadémiai Mount Everest, biztosítókötél, serpa és alaptábor nélkül.

A puszta ötlet, hogy valaki arra vállalkozzon, hogy egy este alatt végigjátssza mind a hat művet, méghozzá csak ezt a hat művet, önmagában tiszteletet parancsoló, és ahogy a Föld legmagasabb csúcsa esetén is, itt sem kifejezetten érdekes ma már, hogy előtte hányan tettek próbát a heggyel és önmagukkal: az elhatározás és a megvalósítás mindig egyszeri és új. A puszta ötlet pedig, hogy valaki szabad akaratából beüljön egy ilyen koncertre, pontosan ennyire tiszteletreméltó. Aki tudja, hogy mire vállalkozik, annak azért. Aki pedig nem tudja, annak azért.

Mindezen túl nekem azért volt különleges élmény ez a hangverseny még azelőtt, hogy az első hang megszólalt volna, mert tengernyi kérdés felvetésére inspirált. Például arra, hogy az ilyen összkiadás-szerű koncertek, amelyek inkább áhítatos tisztelgések egy-egy zeneszerző előtt, kinek is szólnak igazán: a szakma persze igényli, hogy időről-időre meghallgathassa az összes Bach szólóhegedű-művet, de vajon a laikus közönség hogyan tud ehhez kapcsolódni? Mi kell ahhoz, hogy egy hangban, szerzőben és műfajban ennyire egységes program jól működjön mint koncertműsor? Mit lehet kezdeni a Zeneakadémia óriási terében egy ilyen intim és transzcendens zenével? És egyáltalán: mi az aktualitása egy több mint kétszázötven évvel ezelőtt keletkezett, és talán túlságosan időtlenre narrált ciklusnak, amelyről mellesleg még azt sem tudjuk pontosan, hogy alkotója mennyire szánta nyilvános előadásra? És persze a legfontosabb: hogyan fogom kibírni, hogy beleköhögnek a d-moll Ciaccona élő előadásába?

Mindebből nem az az igazán lényeges, hogy mik a konkrét kérdések (bár a köhögés énnekem zsigeri fájdalmat szokott okozni általam kevésbé bálványozott művek esetében is), hanem az, hogy a szokásos előadói, szakmai kérdéseken túl, és a teljesítendő feladat mérete mellett is számtalan kérdéssel kell megbirkóznia annak, aki ilyen koncertet akar adni. És az előadáson, nem kétséges, hallatszódni fog, hogy milyen válaszokat adott a saját kérdéseire, ha tudott egyáltalán válaszokat adni.

Baráti Kristóf játékából nagyjából a harmadik hang után kiderült számomra, hogy foglalkozott a saját kérdéseivel: komolyan, mélyrehatóan és hittel. Igen jól illett ez az attitűd a darabokhoz, amelyek, Bachra oly jellemző módon, az ihletett alkotóerőt és a transzcendenciához való bensőséges kapcsolódást egyesítik magukban egy nagyon fegyelmezett, enciklopédikusan átfogó munkával. Az előadó, úgy tűnt, ugyanilyen fegyelmezett, mégis ihletett és a túlon-túlra nyitott módon közelített a darabokhoz, és a játékából világossá vált, hogy pontosan ismeri vállalkozása nehézségeit és sarokpontjait. Sikerrel érte el például azt a nem csekély fegyvertényt, hogy a ciklus úgy kaphasson egységes hangot és hangvételt a koncert folyamán, hogy közben az egyes szonáták, illetve partiták belső sajátosságai, formai arányai, az azonos helyen lévő tételek nagyformák közötti és nagyformán belüli arányai: egyszóval a művek teljes egyénisége kibontakozhasson. Ugyanilyen sikeres egyensúlyt tartott saját előadói szerepének arányaiban: miközben hallatszott a darabokkal való személyes viszony és az egyéni állásfoglalás, aközben éppen elég teret és áttetszőséget hagyott arra, hogy Johann Sebastian Bach hangja megszólalhasson a Nagyteremben. Ügyesen és ízléssel válogatta a hangszíneket, vállalva akár egy-egy nyersebb hangot is azért, hogy személyes érzelmi tartalmait kifejezésre juttathassa, miközben mindvégig megmaradt a Bachság tulajdonképpen definiálhatatlan körvonalai között. Voltak ugyan olyan formálásbeli, tempóbeli vagy frazeálásbeli elképzelések, amelyekkel én nem értettem egyet, de talán életemben először éltem meg azt, hogy egyet nem értésem nem zavarta az elmélyülésemet. Baráti Kristóf interpretációja százszázalékosan hiteles, teljes és jelen-való volt számomra, és ettől minden működött, aminek működnie kellett.

Olyannyira működött, hogy bár a közönség természetesen köhögött, mocorgott, cukorkapapírral zörgött, beszélgetett, sőt, a C-dúr szonáta fúgája után még bele is tapsolt (miközben nekem szilárd meggyőződésem, hogy ezen a koncerten egyáltalán nem lett volna szabad tapsolni, vagy legföljebb végtelen idővel a legutolsó záróhang elcsendülése után, ha nagyon muszáj), ezúttal képtelen voltam arra, hogy hosszú ideig bosszúságot érezzek. Az előadó és a darabok keltette áhítat – ha száz évvel ezelőtt lennénk, hát esküszöm, le merném írni, hogy a több ezer méteres csúcsok ritka, tiszta, hóillatú levegője – nem hagyott helyet másra, mint önmagára. Maradt még akkor is, amikor a nem túl gourmet testi vacsorámat (egy gyrost) ettem valamivel a koncert után. Mit lehet még írni, ha nem akarok (ennél többet) ömlengeni? Örülök, hogy hallhattam ezt a koncertet, örülök, hogy Baráti vállalta, hogy serpa nélkül elindul hegyet mászni, és még jobban örülök, hogy nemcsak felért oda, hanem vissza is tért közénk azzal a bizonyos, e posztmodern korban le nem írható, ritka, tiszta, hóillatú levegő néhány molekulájával.

Czinege Ádám

fotók: Zeneakaédmia / Fazekas István